Ma reggel elhoztuk az Austint az előző tulajdonosától, Emiltől. Nagyon kedves volt, részletesen elmesélte, hogy mit-hol-hogyan lehet átnézni, kijavítani, megerősíteni az autón. Alig győztünk jegyzetelni.
A szerződés aláírása után elérhetőséget váltottunk, megadtuk neki a blog címét is, hogy nyomon követhesse az eseményeket. A kocsi tele volt rakva alkatrésszel, de még így is ottmaradt egy motor amiért visszamegyünk pár héten belül. Remegett a gyomrom, hogy milyen eddig eltitkolt hibája lehet a vasnak, ami miatt rácsavarodom az első fára. Természetesen a lejtő alján majdnem kigurultam a STOP tábla mellett megállás nélkül az útra. Hja, el vagyunk kényelmesedve ezekkel a szervófékekkel, meg kormányokkal.
Miután az első félelemtől megszabadultam bátrabban vágtam neki a hazavezető útnak. A bátorság az első emelkedőig tartott, ahol a kocsi elsőként köhögni, majd dadogni kezdett és eltűnt belőle az addig kipufogó nélkül dohogó ménes. Szép lassan félrehúzódtunk, és hagytuk a motort melegedni, gondolván ez annak köszönhető. Pár perc múlva ismét nekieredtünk, elértük az emelkedő tetejét és máris vidáman suhant a gép. Egészen a benzinkútig ahol a kerekeket akartuk felfújni, persze a kútoszlopot elegánsan megkerültük és letottyantunk a parkolóban. Innen a kocsiban se kép, se hang.
Emil egy rövid telefonos konzultáció után volt olyan kedves és pár perc múlva csatlakozott hozzánk egy rakás szerszámmal, valamint egy kannával. A tünetek elmondása után megkérdezte, tankoltunk-e már? Arc ég, kanna megtölt, kocsiba betölt, AC pumpa légtelenít, majd a kocsi azonnal feléled. Emil még megvárta, hogy felfújjuk a gumikat és ismét elinduljunk. Köszönjük!
Az út innen eseménytelen volt, a kocsi pont úgy viselkedett ahogy kellett. Az első lengéscsillapító gyengélkedése nem okoz komoly menetstabilitási hibákat. A bal tükör állíthatatlansága kellemetlenebb, de nem veszélyes. Még a gázadagolást meg kell szokni, mert jelenleg csak kipörgő kerekekkel tudok elindulni, de ez majd beidegződik.
Képeket kicsit később.